1.

Gyerekként  imádtam a telet. Amikor sűrű pelyhekben hullott a hó,nagyokat lehetett szánkózni, korcsolyázni a Duna jegén, és kipirosodott arccal a nap végén hazamenni. Igazi kemény telek voltak, tele boldogsággal.

Hányszor volt, hogy Szenteste napján, arra ébredtünk fel, hogy esik a hó. Mikuláskor szánkóval mentünk el, a nagymamámig, aki a másik utcában lakott. Hógolyóztunk és hóembert építettünk. Beköszöntött a várva várt téli szünet, és nem volt okunk a panaszra. Vidáman teltek el a napok belőle, mert volt célja a szünetnek. Persze, nem kellett hozzá a szünet, ha korcsolyázni akartunk volna, vagy egyszerűen csak a jégen csúszkálni, ott voltak a hétvégék is. Lassan olvadni kezdett a jég és a hó, és beköszöntött az igazi régi tavasz, mert akkor még voltak évszakok, nem úgy, mint most. A divatos kifejezéssel jönnek: Globális felmelegedés, amit mi okozunk emberek, és tesszük tönkre a Földet. Úgy szeretném, ha minden olyan lenne, mint régen, a boldog gyerekkor idején. Még félnünk sem kellett semmitől, sem este, sem éjjel. Persze abban az időben is voltak ködök, jó nagyok.

De ez a köd , egyik pillanatról a másikra ereszkedett az egész tájra. Nem is volt furcsa,hisz az évszak velejárója a köd. De ez valahogy még is más volt. Félelmetes és titokzatos is egyben. Igazából semmi rosszra nem gondoltam. És miért gondoltam volna? Hideg volt, munkába indultam hajnalok-hajnalán.  Kilépve az utcára,meglepett a köd. Nem számítottam rá. Nem jelezték ,hogy ködös időre kell számítanunk. Hajnali félöt volt, lassan megérkezett a busz is. A lámpa fényében, már látszódott, hogy nem valami szép idő köszönt ma ránk, itt az undok köd. Mikor felszálltunk a buszra, ki-ki a megszokott helyére ülve, még egyszer odapillantottam, és egyre jobban ködösödni kezdett az idő. Lassan cammogva indultunk útnak, épphogy elhagytuk a falu határát, amikor valami érdekesre lettem figyelmes. Hirtelen, olyan sűrűvé vált a köd, hogy jószerével, semmit sem láttam a tájból, még beérve a szomszéd városba, abból sem. Mellettem ülő munkatársam az ülés szélébe kapaszkodott, és imádkozott. Én valahogy nem féltem, sőt valahol még élveztem is, a kialakult helyzetet, ami rám csöppet sem volt jellemző. Csak egyet kértem, hogy hazafelé ne legyen ilyen az idő. Beérve a körforgóba, egy furcsa fényjátékra lettem figyelmes. Mellettem ülő kollégára néztem és oldalba löktem, hogy nézzen már ki ő is, hogy látja-e azt, amit én látni véltem. De a kolléganőm nem figyelt rám, egyfolytában remegett a szája, és a mi atyánkat mondta egyfolytában. Visszapillantottam, de már semmit sem láttam, csak az iszonyú vastag ködöt. A nevem Horváth Bianka , és az én történetem a Ködön túlról.

2.

A köd ellenére, időben beértünk Szekszárdra. Leszálltunk a gimnáziumnál, és az Arany János utcán keresztül indultunk el, mind mindig a kórház irányába. Megszokott és rövidebb út odáig. Ahogy elindultunk a buszmegállótól, úgy éreztem, valami egyáltalán nem stimmel a köddel. Leírhatatlanul furcsa volt, számomra misztikus is egyben. Az emberek is így gondolhatták, kik elsiettek mellettünk, kivéve a drága kollégát, aki belém kapaszkodva vonszolt a kórház irányába. Mikor a tenger felett repültünk, percekkel a leszállás előtt, akkor láttam egy felhőt, számomra tejszerű kutyuléknak tűnt. Valahogy így voltam ezzel a köddel is. Sűrűbb volt és undorítóan nyálkás. Szó szoros értelemben beleragadtunk, és húztuk magunk után. Persze, fent az égen, teljesen más a világ, és érdekesebbnél, érdekesebb felhőket lehetett látni, amik csodaszépek voltak.

Úgy estünk be az öltözőbe. A kabátunkról úgy húztuk le a nyálkás furcsaságot. A tenyeremen tartottam, jobban szemügyre tudjam venni, de nem tudom figyelmesen megnézni, mert, ahogy érintette a kezemet, abban a pillanatban elpárolgott. Összenéztünk Katival, aki még mindig remegett az úttól. megviselték az idegeit, egy kissé a furcsa mód bekövetkezett időjárás változás. Kati undorodva húzta el a száját.

– Én már a buszon szólni akartam neked, oldalba is löktelek, de nem figyeltél rám.

– Nem tudom mi történt velem, így még sosem éreztem. – megfogta a karom és leültetett a székre. A hangja tele volt félelemmel, és nem sok kellett hozzá, hogy elbőgje magát. – Ne nevess ki Bianka, de úgy éreztem, mintha valami ránehezedne a szívemre és tüdőmre. Birtokba akar venni és irányítani. – Elhallgatott.

– Most mi van? Ne aggódj, nem foglak kinevetni. Folytasd. Közben nekiálltunk elrendezni a dolgokat,hogy mielőtt kezdetét veszi a rendelés , készen álljon minden.  Halkan beszéltünk, szinte suttogva, nehogy valaki fültanúja legyen a beszélgetésünknek.  Ami nem is lett volna furcsa,mert a rendelőintézetbe érkező kollégák, orvosok és páciensek egytől - egyik a szokatlan ködről beszéltek. 

– Szóval, ezt éreztem és imádkozni kezdtem, nehogy bajunk legyen az út során. Úgy látszik használt, mert itt vagyunk.

Most én hajoltam közel hozzá. Úgy éreztem, muszáj neki elmondanom, ami miatt oldalba löktem útközben.

– Idefigyelj Kati. Amikor beértünk a körforgóba, bámultam kifelé az ablakon, és néztem az egyre sűrűbbé váló ködöt, egy egészen furcsa dolgokra lettem figyelmes.

– Ezért löktél oldalba?

– Igen! Csakhogy te az imádkozással voltál elfoglalva, és a szemet le volt csukva.– Fél göndör szőke haját lófarokba fogta, és a szemüvegét feltolta az orrán, megigazgatta, majd alóla kikukucskált. Így próbált mindig az orvosoknál bevágódni, sikertelenül.

– Szóval? – kérdezte. Lassan megnyugodott , a régi önmaga volt,akit olyan jól ismertem.  Haját csavargatta , laza volt mint mindig, nem látszódott a félelem a szemében, ahogy reggel a buszon. Rákönyökölt az asztalra, felborítva néhány papírpoharat, amiket a vizsgálatokhoz használunk. Nem foglalkozott most vele.

– Egy furcsa, fényes villanást láttam. Egyszer csak a semmiből csapódott az útra. Egy szemvillanás volt az egész. Amikor visszafordultam már nem láttam semmit, és be is értünk.

– Aha. Mint a derült égből villámcsapás?

– Kb. Valahogy úgy. Akkor is furcsának tartom ezt az egészet. – Nézett kérdően rám. – Nem azt hogy köd van, hisz a hónap velejárója. Hanem magát az állagát. Hirtelen elolvadt, mint a hó.

– Aha. Az igaz.  Gusztustalanul nyálkás és tapadós volt, ami a ködre szerintem egyáltalán nem jellemző. Ha egy sci-fi történetnek lennék az írója biztos, hogy ilyennek képzelném el és írnám le a történetemben a ködöt, ami egy másik galaxis lakói borítanának Földre, méghozzá megsemmisítésének céljából. Támad a köd.

Felállt és én is ugyan ezt tettem. Kinéztünk az ablakon, és még az életkedvünk is elment a munkától.

– Ebben az időben, szerintem, még egy jól nevelt vámpírnak sincs kedve a lakomához. Adjunk a melónak.

Ringó csípővel az ajtóhoz ment, kinyitotta és elkiabálta magát.

Úgy elszaladt az idő, hogy nem is vettük észre, mikor szállt fel a köd, és adta át helyét a napsütésnek. Persze, este kezdődött minden előröl. A jó időt felváltotta köd.

3.

Hazaértem és teljesen el is feledkeztem az időjárásról. Egészen estig, mikor is a boltba indultam. Öt óra után volt, mint reggel az utcai lámpák fényében láttam az enyhe ködöt. A bolt nincs olyan messze tőlünk, szemben az utcánkkal. Csak pár dolgot akartam venni arra a két napra, amelyek még vissza volt a  hétből. Mivel mostanában sokat betegeskedtem, úgy döntöttem, igyekszem az életstílusomon változtatni. Nem csak az egészséges táplálkozás kapcsán, hanem minden téren. Még egy pillanatra rátekintettem a lámpafénynél szitáló ködre, elgondolkodtam Kata mondatán, miszerint,ha ebből történetet írna,ilyennek képzelne el egy földönkívüli megszállást. Beléptem a boltba és még egyszer kinéztem. Nem rég telepített bokrokra furcsa árnyék vetődött a lámpák fényében.Hirtelen úgy láttam,mintha egy kör alakzat vetődne rá. Megráztam a fejem és elindultam az édességek mentén a pult irányába.   Nem voltam bent tízpercnél tovább, de a köd addigra oly mértékben megváltozott,mintha beleléptünk volna egy sűrített tej kellős közepébe.  Szinte alig lehetett látni valamit is a környezetből. Nem láttam az utat, a házakat,a bokrokat. Valahonnan a sűrű kulimász közepéből hallani lehetett az autók  gumijuk csikorgását  ahogy fékezni próbálnak, az emberek kiabálást. Mindenkit pánik fogott el.  Éreztem,hogy valaki mellém áll. A hangja ismerős volt. 

– Azta mindenit!  Mint reggel. Az sem volt kutya, de ez még azon is túltesz. Sőt.

Sokáig nem gondolkodtam a dolgon,ki lehet az a titokzatos személy aki mellém állt. Attila volt, a szomszédfiú. Láttam bent a boltban. Örültem neki,hogy itt van. Honnan tudta,hogy hol állok ebben a sűrű kutyulékban,nem tudtam rájönni. 

– Ugye? – Kapva kaptam, a kínálkozó lehetőségen és lecsaptam rá. Nagy nehezen megtaláltam a kezét és megfogtam. Megszorította. Lassan és óvatosan lépkedve elindultunk arra,amerre az utat sejtettük. Így is sikerült megtalálnunk az árkot és  hatalmast estünk. Valahol a közelünkben autóduda szólt. Nagy nehezen kikászálódtunk belőle és tapogatózva útra indultunk. Egyenesen neki a nevelőintézet falának. Óvatosan ,lépésről - lépésre haladtunk előre. Éreztem ,hogy remeg. Nem a hidegtől, hanem az idegtől. Hogy félelmét és persze az enyémet is csillapítsam beszéltem hozzá.  -  Én is meglepődtem reggel. Ez a köd egészen más,furcsa. Ráadásul egészen furcsa,mondhatni földöntúli jelenetet láttam a buszról Szekszárd felé haladva a körforgonál. 

– Furcsa jelenséget? – Elgondolkodott egy pillanatra.  Megálltunk. Fiatalabb volt nálam sokkal, de az esze az vágott, mint a borotva. Aranyos fiú volt. – Iskolába menet tűnt fel a dolog. Valami nem stimmel ezzel a köddel. Megfogtam, és azon nyomban ahogy  a kezemet érintette eololvadt. Egy pillanatra úgy érztem, mintha megrázott volna az áram. Izgatott voltam egész nap. Még az órákon sem figyeltem, ami rám nem jellemző. 

–  Én is pontosan így vagyok ezzel az egésszel,mint te. Nem hagy nyugodni a dolog. A jelenség  nem hagy nyugodni. Magam előtt látom az egészet. Még a hideg is kiráz tőle, ha rágondolok. 

Botladozva újból elindultunk hazafelé. Hangjában kíváncsiság bújkált. 

– Miért? Te mit láttál? 

– Előbb te mondd el mit láttál! Van egy érzésem, hogy ugyan arról beszélünk. Csak azt nem értem, te hogyan láttad,amikor még javában alszol abban az időben. 

– Szünetünk volt, de én nem mentem ki az udvarra.  Kinéztem az ablakon. Szerintem rajtam kívül senkinek sem tűnt fel, az amit látni véltem,pedig elég sokan futkároztak kint az udvaron. Egy fényes villanást láttam, egyenes síkbna csapódott bele a talajba. Maga a villanás is furcsa volt. Olyannak tudnám leírni, mint egy villámot. Vártam az ég dörrenést.  Kisértetiesen földöntúli. Nem evilági. Ha hinnék az ilyen dologban, azt mondanám, hogy egy idegen civilizáció küldöttei terepszemléznének minket, embereket.

Teljes mértékben megvoltam lepődve a beszédén.  Túlságosan felnőttes. 

–  Pontosan én is ugyan ezt láttam csak hajnalok hajnalán. Pont kinéztem az ablakon és a melletünk lévő sávban haladó autót magába szippantotta egy villám. A semmiből csapott le. 

– Ez mind felettébb érdekes. Nézd,most is tapad ránk ez a valami. Nyúlik és olvad. 

– Lehet az a baj, sok minden elhiszünk a médiának . Amiket ránk zúditanak, olvasunk ezzel kapcsolatban valahol egy cikket.. azt is elhisszük, mert azt akarják hogy higgyük le.  És elhisszük, holott csepp igazság sincs benne.  Alapja lehet hogy van... és ez köré szövik a történéseket,mert elhisznek ezer éves jóslatokat és belemagyarázzák azt ami épp a világban történik. 

Tapagatózva elértünk egy pontig. Ha a számításom nmecsal, hazaértünk. Kinyújtottam  a kezem és jobbkéz irányába tapogatóztam. Megérintettem a bokrot,amely a testvérem szobája előtt áll. Megfordultam és a falat kerestem. Megérintettem. Kőporos falérészt érintett a tenyerem. Hazértem. Kérdés csupán az volt, hogy Attila is hazatalál e. 

- Hazakisérjelek?

- Á nem kell! Itt lakom egy házzal arrébb. Könnyen hazatalálok! lehet hogy igazad lesz, és lesz benne igazság. Mostanában divattá váltak az összeesküvés - elméletek gyártása. Az is meglehet,hogy ez a köd csupán a klímaváltozás következménye. És amit láttunk, csupán ennek  a következménye. Villám és vihar novemberben.  Megyek mert anyu már nagyon várja a kenyeret.

Intett egyet . Akkor láttam őt utoljára. Örökre elveszett a ködben.