Az erdő nagy volt. Senki sem tudta megmondani az ott élők közül, hogy mióta áll a falu közvetlen szomszédságában. Az erdő hozzátartozott a faluhoz, éppúgy, a különös fáival, recsegésével- ropogásaival és a fák leveleinek susogásával, mint a kíváncsiskodó túristák és az állítólagos szellemvadászok. De egyeseknek feltűnt, hogy az erdővel valami nincs rendben. Az erőbe bemerészkedőket fizikai hatások érték. Legalábbis ők így mondták, és azt is: hogy e erdő látványosságban is igen gazdag.  

Ám egy nap, egy riadt szemű kislány rohant ki a fák közül.  Senkinek sem tűnt fel, hogy eltűnt a szülei mellől. A susogó fák, csábították a lányt, elbűvöltek, szinte beszéltek hozzá, és a titokzatos lombok, az erdőbe csalták.  Riadtan szemlélt körbe.  Megszólalni alig tudott, látszott rajta, hogy reszket.  De nem az idődtől, hanem valami egészen mástól. S ennek a dolognak nagy köze volt a falut körülvevő erdőnek.  Nem beszélt, megnémult. Hetekkel később igyekezett lerajzolni azt, amit odabent látott az erdőben. Rajzai kuszák és érthetetlenek voltak. Míg egy nap, egy titokzatos társaság érkezett a faluba, elkérték a rajzokat, majd egy szó nélkül magukkal vitték és bevonultak az erdőbe, ahonnan nem is jött ki, csak egy közülük. Másik hármat örökre elnyelt az erdő.

A négy férfi az erdő közepén vert sátrat.  Az első éjszakájuk zavartalan volt, csak a fák lombjai susogtak titokzatosan. Nappal felállították a megfigyeléshez szükséges eszközöket, a sátor környékét igyekeztek feltérképezni, de azon a napon semmi lényeges dolgot nem láttak és tapasztaltak.   Az erdő a második nap és éjjelen sem fedte fel a titkát.   Így úgy döntöttek, hogy egy kicsivel beljebb merészkednek.  Egy tó közvetlen szomszédságában verték fel újra a sátrat és állították be a műszereket.  Körbejárták a tó környékét és végre találtak valamit.  Elsőre fel sem tűnt számukra, majdnem összetaposták a bizonyítékot. Nem volt nagy, kicsi volt, de bizonyíték volt arra, amit a kislány rajzolt le. Az egyik férfi kiáltott megálljt. Lehajolt, hogy megkösse a cipőfűzőjét, mikor észrevette a pici lábnyomot, a körülötte megtört ágakat és a letaposott füvet. Bár formáját tekintve emberi volt, de mégis más. Nem messze tőle, egy újabb lábnyom volt található. Ez már inkább hasonlított az ember lábára.

-Ibrahim, mi a véleményed? – kérdezte az idősebb férfit egy kölyök képű fiú.

-Mi a véleményem, Adam? Az, hogy a kislány nem hazudott. Akárhogy is tagadja az anyja, és merő képzelgésnek, kitalációnak tartja. Ennek az erdőnek hosszú évtizedek vagy évezredek óta sötét titka van. Ahogy az itt élők tartják. Itt verünk sátrat.

A második éjszaka sem történt semmi, csak a fák levelei susogta titokzatosan, és az erdő éjszakai hangjai tartották ébren őket. A nappal sem hozott eredményt, éppúgy, mint a naplemente és az újra rájuk köszöntő éjszaka. Az erdő három nappalon és éjszakán át, nem fedte fel a titkát. A negyedik nap odébbálltak, beljebb merészkedve az erdő mélyére. Meg-megálltak, hallgatolóztak. Érezték, hogy nincsenek egyedül. Mindenhonnan a fák és bokrok beszéltek hozzájuk. Egyre beljebb és beljebb csalogatták őket, titokzatos susogássukkal. Ibrahim megfogta az előtte haladó Adam kezét.

-Érzed? Követnek minket. Olyan furcsa, nem? Mintha a fák beszélnének hozzánk!

-Érzem! Ez az erdő nagyon nagy titkot őriz magában.  Igaza lesz, nemcsak a kislánynak, hanem azon tudós kollégáknak is, kik már jártak itt, de  nem merészkedtek az erdő mélyére, mint mink, hanem megfutamodtak.

-Az igaz! De okuk volt rá. Ők sem beszéltek sosem arról, amit az erdőben tapasztaltak.

Tovább mentek, míg egy tisztásra nem értek. A titokzatos a hangok és az érzés, hogy nincsenek egyedül elkísérte őket. Valami reccsent. Felkapták a fejüket.

-Mi volt ez?

-Valami ág reccsent vagy tört le.

-Nem tetszik ez nekem!

-Idefigyel, Ibrahim!  Megkérdeztük, akarsz e jönni! Mit válaszoltál?

-Hogy igen.

-Akkor ehhez tartsd magad! Nem riadunk meg semmitől. Megfejtük az erdő titkát. Itt verünk sátrat- adta utasításba Adam.

Míg a másik három a sátrat verte, Ibrahim körbenézett. Nem messze a sátortól, valami furcsára lett figyelmes a földön. Leguggolt és a kezével végigsimította a talajt. Ott, ahol a tenyerével a talajt egyengette, különös karmolási nyomokra lett figyelmes.

-Lehetetlen!

Adam felfigyelt a fiú mondatára, annak ellenére, hogy kicsivel távolabb állt tőlük és halkan beszélt.

-Mondtál valamit, Ibrahim?- kérdezte a fiút.

A fiatal fiú a fejét rázta.

-Semmit.

A sátor felverése után körbenéztek ők is, de arra, ahol a fiú a titokzatos karmolás nyomokat látta, valami oknál fogva kikerülték. Az alkony hamar beköszöntött és a sátor mellett gyújtottak tüzet, szalonnát sütöttek és beszélgettek. Három idősebb férfi vígan volt, de Ibrahim lelkét valami titokzatos dolog nyomta. Rátelepedett a lelkére és nem akart onnan mozdulni. Páni félelem és az ideg keveréke volt az. Rossz érzése volt és nem ok nélkül, amióta azt a kaparást felfedezte a talajon. Mégis jobb lett volna szólni a másik háromnak?

Ha tudta volna azt, ami rájuk várt és leste őket, jobban járt volna.

A vacsora elfogyasztása után, még fél órát kint üldögéltek a tűz mellett, majd aludni tértek. A három idősebb férfi nem foglalkozott tovább az éjszaka hangjaival, őket hamar elnyomta az álom, de Ibrahimnak nem sikerült. Ült a zsákon és a sátorponyva kijáratára szegezte a szemét. Hallása kiéleződött. Az erdő titokzatos hangja mellé valami társult. Odakint járt valaki vagy valami. Felült. Várt. De a titokzatos hangok ott kotorásztak a sátornál. Körbetekintett. Társai mélyen aludtak, csak a szuszogásuk hallatszott. Ránézett az órájára. percek választották el az éjféltől. Mély levegőt vett és biztatva magát, hogy nem lesz semmi baj, felállt és a sátor bejárathoz lopakodott. Hallgatózott. Azok a furcsa hangok ott lopakodtak a sátor körül, a fák hívták őt. Körbenézett a sátorban, de a társai továbbra is mélyen aludtak. Felhúzta a cipzárt, és kilépett a sátor elé, még a vér is meghűlt az ereiben attól, amit odakint látott.

A titokzatos erdő az éjszaka beköszöntével életre kelt. Csupán árnyékokat látott, de azokat is egyből be tudta azonosítani. Bizonyítást nyert az az elképzelése, amit a sátorverés közben tapasztalt a földön. Lábnyomok, a kaparások a talajon, az ágak meghajlása és törése.

Nem mozdult, vagyis nem tudott mozdulni, mert valami fogva tartotta. Csak a szeme járt, de az is épp elég volt ahhoz, hogy le tudjon lépni. A sátorral szemben egyik fa mögül, egy T-rex lépett ki, és abban a pillanatban lecsapott épp előtte elfutó Achillesaurusra. Fület sértő hangok csaptak fel, a T-rex kétszer a földhöz vágta és marcangolni kezdte. Ibrahim csak nyeldesni tudott. Amint a T-rex végzett a vacsorájával befutott a fák közé. De Ibrahim továbbra sem tudott mozdulni, valami még mindig fogva tartotta. Csupán percekig tartott, és végre meg tudta mozdítani a kezét és a lábait. Megfordult és berohant a sátorba zakatoló szívvel. Annyira megijedt a látottaktól, hogy a sátor cipzárját nem húzta fel maga után. Reszketve bújt be a hálózsákba, a fejét úgy fordította, hogy rálásson a nyílásra. De ezen az éjszakán több titkát nem fedte fel az erdő.

Hajnal közelettével társai mocorogni kezdtek, de a fiú merev tekintettel bámulta tovább a sátor bejáratát. Adamnak feltűnt a fiú fura viselkedése. Míg ők pakolni kezdtek és reggelit készítettek, Ibrahim továbbra is a hálózsákban feküdt és kifelé bámult.

-Valami baj van, Ibrahim?- kérdezte Adam.

De a fiú nem szólt semmit, csak mereven tekintett előre. A másik kettő némán mutogatott rá. Adam megrázta a vállánál fogva.

-Fiam, kelj fel! Kicsivel beljebb megyünk a reggeli után.

Nem reagált. Azok kimentek a sátor elé. Az éjszakai kalamajkának nyoma sem volt. Tüzet raktak, nevetgéltek, szalonnát sütöttek, kávét készítettek. Ibrahim lassan, nehezen szedelőzködni kezdett. És az éjszakán látottakra gondolt. Semmi másra sem tudott gondolni, csak a látottakra. Megfogatta magában, nem mondja el a többieknek. Ezzel óriási hibát követett el. Lebontotta a sátrat a többiek követő tekintete közben. Nem foglalkozott vele. nem reggelizett, nem ivott, csak arra várt, hogy útnak induljanak.

Adam vezetésével elindultak, ő a hátuk mögött kullogott és percenként megállt és hátratekintett, bámulta a fákat, akik fülébe súgtak mindenfélét és hívták őt közéjük.  Ágak reccsentek, valahonnan a távolból fújtatás hallatszott.

Percekkel később az egyik férfi, egy igen neves régész, Kevin Turner felordított. Ugyanis a semmiből egy fa állt előttük, ami még nem is lenne olyan nagy baj, hanem a baj az volt, hogy e fán egy halott ember lógott. Vagyis legalábbis annak látszott. Kevin és Adam közelebb lépett a fához, és a lombjai simogatni kezdték őket, és halkan a halál hírét súgták a fülükbe. Adam szólongatni kezdte Ibrahimet, de süket fülekre lelt. A fiú a földet bámulta és magába motyogott.

-Ibrahim, nézd meg, ez a te területed…- de a fiú nem hallgatott rá.

Kevin közelebb lépett közben a fához. Amit embernek néztek, valójában egy kis szürke volt, ahogy az emberek nevezik e fajta idegen lényt. Kevin csak egy pillanatra fordult el, hogy szóljon Adamnak, és az is elég volt ahhoz, hogy mire visszafordultak, a fa eltűnt és a közvetlen közelükben egy fülsüketítő, hangos kacagás hasított a levegőbe. Hogy honnan jött, nem tudták megmondani, ott keringett körülöttük.

-Mi… mi volt ez?- kérdezték egyszerre, kivéve Ibrahim-et. Továbbra is a földet bámulta.

-Kezdetek berezelni, de rendesen- kiabálta Adam- pedig még beljebb kell, hogy menjünk.

Csak álltak, nem mertek útnak indulni. Álltak és álltak, míg az ábrándozásukból Ibrahim zökkentette ki őket.

-Mennünk kell! Azonnal! Itt vannak a nyomunkban!

Értetlenül ránéztek.

-Hogy? Hogy mondod?- kérdezte zaklatottan Kevin.

Rájuk nézett. Szeme vérvörösben izzott, amitől megrettentek.

-Csupán azt mondtam, hogy induljunk, mert a nyomunkban loholnak.

-Kik?

-Sátán és a társai, a többiek, akikről jobb, ha nem tudtok.

Adam közelebb lépett a fiúhoz.

-Neked elmentek otthonról, Ibrahim. Hogy állíthatsz ilyet? Igaz, ami igaz, e erdő sok titkot rejt magában, ezért is vagyunk itt, de  ez mindennek a teteje- ránézett- te tegnap éjjel, amíg mi aludtunk láttál valamit, igaz?  - nem válaszolt- igaz, Ibrahim?

-Mennünk kell, mert elkapnak minket. E erdő számtalan más titkot is rejt, jobb, ha nem is tudunk róla.

Kevin egyre idegesebb lett.

-Menjünk el innen, Adam. Forduljunk vissza és hagyjuk el… engem már nem érdekel ez az erdő. Felőlem, olyan titkot rejt, amelyet akar, már nem vagyok kíváncsi rá. –hisztériás rohamot kapott.

-Menj, ha menni akarsz. Én itt maradok és felfedem ennek az átkozott erdőnek a titkát.

Nem kellett kétszer kérni, Kevin ott hagyta őket. Nem is nézett vissza.

-Meghal. Meg fog halni, elkapják. Induljunk.

Ibrahim elindult. A másik kettő addig nézett Kevin után, míg el nem tűnt a szemük elől. De aztán az erdő sötét oldala életre kelt, és megmutatta magát, kegyetlen valójában. Madarak reppentek fel az ágakról, rikácsolás közepette, ág reccsent és nem messze tőlük dobogás és fújtatás hallatszott. Ibrahim csak ment, nem nézett vissza csak ment     előre. És ahogy megjósolta, Kevin Turner élete befellegzett. Másik kettő még mindig a távozó férfi után nézett, mikor is megdöbbenésükre egy T-rex lépett ki a hatalmas fák takarásából. A hatalmas állat felordított és Kevin után eredt. Másodpercekkel később Kevinnel együtt a másik kettő is felüvöltött. A hatalmas monstrum magasba dobta a férfit, a földhöz vágta és szabályosan szétmarcangolta.

Ibrahim csak ment és ment. nem törődve a háta mögött való történésekkel. Nem kellett kis idő és a másik kettő lélekszakadva, sírva utolérte. Adam fuldokolva karon ragadta a fiút.

-Tudtad? Igaz? Jól tudtad, mi garázdálkodik körölöttük. Az éjszaka folyamán, te egy Trex-et láttál a sátrunk körül, igaz?

Ibrahim szúrós tekintettel nézett rájuk, és megfontoltan beszélt.

-Az erdő beengedett minket, befogadott a fái és a titkai közé. De kiengedni nem fog minket.  Élve biztos, hogy nem. –majd levette a válláról a hátizsákot és kivette az egyik rajzot, amit a kislány rajzolt és Adam orra alá dugta- ezt a kislány rajzolta. Ezek a lények, amiket iderajzolt, dinók. Olyan lények, amik 65 millió évvel ezelőtt egy meteorid becsapása által kipusztultak. Nemrég, olyan nyomokat fedeztem fel az egyik táborhelyünk körül, amelyek e lények lábnyomai hagytak a talajban. Nem akartam hinni a szememnek, pedig az eszem rögvest tudta a választ. Aztán tegnap este láttam amint a T-rex végez egy másik dinoszaurusszal.   

-Nem tudtál volna szólni?- ordított rá az idős férfi.

-Nem! Mert valami nem engedett se kiabálni, sem arra, hogy megmozduljak. Megrémültem attól, amit láttam. Menjünk, mert minket is elkapnak. Kevinért már nem tudunk semmit sem tenni.    

A fiú elindult, a másik kettő zakatoló szívvel követték, ők nem tudták felfogni az őket ért veszteséget Kevin elvesztésével. Némán baktattak, közel egy óra eltelte után, az erdő legsűrűbb részéhez értek, ahol nagy meglepetésükre egy hatalmas területen búzatáblák virítottak.  

-Mi a fene!- értetlenkedett Aaron, pár percre elfelejtve a fájdalmát- búzatábla egy erdő közepén?

-Itt fogunk letáborozni- jelentette ki, elég határozottan Ibrahim.

  Nem szóltak semmit. Valami furcsa áramütés szerűséget éreztek, ami végigfutott a testükön. Összenéztek, és nem szóltak semmit. Némán kipakoltak, állították fel a sátrat, és felkészültek a nap hátralévő részének, ami még jobban aggasztotta őket; az éjszakára.  Nem ok nélkül rettegtek az éjszakától. Körbejárták a területet, de a szokatlan mágneses tértől eltekintve, más furcsaságot nem tapasztaltak. Ibrahim ott hagyta őket, vonzotta a búzatábla. Utána néztek, de nem szóltak semmit. Addig nézték, míg el nem tűnt benne. Jó fél óra eltelte után zakatoló szívvel, zihálva a búzatábla szélén összeesett. Adam és Aaron odarohantak hozzá.

-Mi történt?- kérdezték egyszerre.

Nem tudott megszólalni. Térden kúszva közelítette meg a sátrat, és mászott be. Megkereste a fekhelyét és magára húzta a hálózsákját. Hiába mentek utána, a sokkhatástól teljesen megnémult. Kint ültek a sátor előtt és gondolkodtak, és ahogy ült és gondolkodtak, lassan bealkonyodott. Aaron a hátizsákjában kutatott, amikor is, a kezébe akadt a kislány rajzai. Kirakta maguk elé, és belemerülten tanulmányozni kezdték. Még akkor is azt nézték, mikor már teljes volt a sötétség, és a tűz is alig égett már. Aaron egyszer csak az egyik rajzra bökött.

-A kislány eléggé mesze merészkedett az erdőben.  Ha jól gondolom, ő is eljutott idáig. –a képre mutatott- nézd! Lerajzolt azt a fát is, amit mi is láttunk.

-Az a fa, valaminek a rossz előjele.  Egy fa, aminek ágán egy ufó lóg felakasztva, majd hírtelen eltűnik. –ezután a sátor felé intett a fejével- a gyerek is minek ment be a búzatábla közepébe, azok után, hogy láttunk egy dinót, valamint e tábla közvetlen közelébe elektromos hatás éri a testünket. Valamit látott odabent, és nagyobb hatásként érte mindaz, mit a múlt éjjel látott.

Búzatábla felé néztek, majd újra a rajzokra.  A kislány többi rajzát nem tudták értelmezni. Ha sikerült volna, nem történik velük az, ami történt, és szóra bírják Ibrahimet.   Nem mertek elaludni, valami arra késztette őket, hogy ott üljenek. Így ültek egymás mellett szótlanul. míg lassan a képzeletbeli óra, elütötte az éjfélt. És abban a pillanatban az elemek működésbe léptek.

Ibrahim felébredt a sátorban, mert meghallotta az odakint zajló események hangját. Felült a hálózsákban, de kimerészkedni nem mert, csak a ponyván keresztül látta, amit jobb, ha nem látott volna.    

A két férfi annyira belemerült az égbolt tanulmányozásában, hogy elsőre fel sem tűnt számukra, ami a hátuk mögött zajlott. Valamiféle furcsa szellő kezdett el fújni és a búzatábla is ennek hatására életre kelt. Jobbra- balra dőlt, középen a szállak eldőltek a talaj irányába, sorba rendeződtek és végül, egy gabonakör kezdett kirajzolódni, aminek közepén egy piramis jelent meg a szemmel.  A búzatábla felett az ég elsötétült, és valahonnan a távolból egy csészealj kezdett leereszkedni, miután földet ért, az ajtaja kinyílt és a kis szürkéken kívül, humanoid és más fajta idegenek léptek ki.  Látták a két üldögélő férfit és a sátrat, de fejüket balra fordították, ahonnan egy T-Rex lépkedett feléjük, egy másik fajtájabelivel, jobb oldalról pedig két neandervölgyi lépkedett a csészealj felé.  Érkezésüket az idegenek bólintással tudomásul vették. A két t-rex fújtatott és úgy tekintett a két férfire, mind egy jól megérdemelt prédára.

Aaron az égről a tekintetét Adam-ra szegezte. Újra hallotta a fújtatást, és hátranézett, és abban a pillanatban felüvöltött, miután a tekintete találkozott a T-rex-ével. Elismert történész- régész professzorként, akinek egyik fő szakterülete az őshüllők voltak, tudnia kellett volna, hogy e dinoszaurusz esetében, tilos megmozdulni. Kúszni kezdett hátrafelé. Addigra már Adam is felfogta a látottakat, de ő a megdöbbenéstől ledermedt.

Ibrahim a sátorban felülve hallgatta az odakint történteket. Nem mozdult, úgy tett, mintha nem is létezne.

A T-rex Aaron után eredt, a férfi sokáig nem tudott menekülni előle, mert az őshüllő a lábaival a mellkasára lépett, felüvöltött, majd letépte a fejét, a vér ömlött, de a dinónak nem volt elég, szabályosan szétszaggatta a testét. Odakint Adam vette szaggatottan a levegőt, addig a sátorban Ibrahim. Az egyik lény, megálljt parancsolt neki. Adam jól látta, hogy nem mozgott a szája, mégis jól érette a lényt, aki most kivált a többiektől és a férfi elé lépett.  Továbbra sem nyitotta ki a száját, Adam tudta, hogy telepatikus úton kommunikált vele és a körülötte lévőkkel. A sátorban is mindent jól hallott Ibrahim.

-Ember! Beléptetek egy tiltott területre, az erdőbe, amely örök idők óta fenn áll és őrzi a titkát. És e titoknak, az idő végezetéig titokban kell maradnia.  

Adam remegve térdre esett az idegen előtt, és kezét összekulcsolva könyörgött az életéért.

-Ne ölj meg, könyörgöm! Esküszöm, hogy nem árulom el az erdő titkát!

A lény közel hajolt hozzá. Az arcuk, majdnem érintkezett egymáséval.

  -Azt már nem! Ti primitív lények vagytok és voltatok még azokban az időkben is, amikor együtt szaladgáltatok a késői triász vagy a kora jurta időszakában a dinoszauruszokkal- Adam döbbenve nézett rá- ne nézz így rám, ember. Régészként ezt maga igenis jól tudja. Így van? – Adam a fejét rázta- nekem is így is megfelel.  Mint látod, ősemberek is életben maradtak, bőven élnek még közölük az erő fái között. Régen e terület a miénk volt a kezdetleges embertől, a dinoszauruszig.   És e terület örökre a miénk marad.- az idegen hátrafordult, mielőtt valamit szólhatott volna, Adam megelőzte.

-És a kislány? Őt miért hagytátok életben? A rajzai vezettek el hozzátok.

Az idegen visszafordult Adam felé.

-Ő egy ártatlan lény. Bár, lehet, hogy a tudata tárolta a látottakat, le is rajzolta őket, de mire felnőtt lesz, elfelejti. Bízzunk benne. Amúgy, úgyis figyelni fogunk rá, ezért is jó, hogy a rajzok nálatok vannak.- felemelte, nem adta vissza Adamnak, hanem egy másik idegennek nyújtotta-, de te, akkor is más vagy.

-És az anyja?

-Jó, hogy mondod. Azt hiszem, itt az ideje, hogy ő is felejtsen.

A többiek felé fordult, és valamiféle furcsa nyelven szólt hozzájuk, Adam látta, hogy e furcsa nyelvet, a két ősember is megérti, ha nem is értette mit beszél a humanoid lény, érezte, hogy róla van szó és valamit forralnak ellene. Hátrálni kezdett, ami rossz döntés volt, ugyanis egy másik T-rex a semmiből bukkant elő és lecsapott Adam-ra.

Ibrahim a sátorban a kezét harapta, hogy ne üvöltősön fel, Adam üvöltésével egyetemben. A sátorponyván keresztül mindent jól látott, amit örökre az emlékezetébe vésett. Nem telt el egészen öt perc és a dinó harci csatát nyert üvöltéssel. Akkorát dobbantott a lábaival, hogy abba még a sátor is beleremegett.  Látta, hogy a T-rex és a lény körbejárja a sátrat és a területét. Róla, valahogy nem vettek tudomást vagy egyszerűen nem érzékelték a jelenlétét.  Egyszer csak síri csend töltötte be a sátor környékét. Ibrahim egy órán át ült meredten, mire meg, mert mozdulni. Kimászott a sátorból, s nem látott mást, csak emberi maradványokat. Annak, hogy idegen lények, T-rex is járt e területen, nem volt nyoma. Ott hagyott mindent, futott, csak futott. Nem tudta merre kell menni, de valamiféle ösztön hajtotta előre, két nappal később Ibrahim kiért az erdőből és a falu szélén esett össze. Napokkal később tért magához a kórházban. Összezavarodottan és összefüggéstelenül beszélt, nem lehetett megérteni, amit mondott. Egy elmegyógyintézetben élte le a hátralévő életét, s váltig állította: hogy nem vagyunk egyedül a világegyetemben, hogy az idegenek és a dinoszauruszok köztünk élnek.

Az erdő örökre magába rejtette az eltűnteket, soha nem kerültek elő. A falu csendesen élte tovább a megszokott életét, csak a fák susogtak továbbra is titokzatosan, és őrizte titkát az idők végezetéig.